Talán sokan értetlenül vették tudomásul, hogy a Patakért Egyesület néhány képviselője a nem gombot nyomta meg az országzászló felállítására irányuló előterjesztés szavazásánál. Ezeket a képviselőket irritálja nemzeti jelképünk elhelyezése a város „eldugott terén” a trianoni békeszerződés centenáriuma alkalmából? Igaza lehet a kormányzati propagandának, miszerint egyes politikusaink szándékosan rombolják nemzeti összetartozásunk építését?

Természetesen nem erről van szó. Nem arról szól ez a történet, hogy, hogy ezen képviselők nem látnák szívesen az országzászlót, és az sem igaz, hogy nem tartjuk fontosnak a magyar történelem megkerülhetetlen eseményéről való megemlékezést. Ami az ellenérzést kiváltotta, az a zászló talapzatán megjelenítendő mondat. A „Hiszek Magyarország feltámadásában” szlogen, a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája pályázatának nyertese, a 20-as, 30-as évek irredentizmusának vált jelmondatává. Egyetlen üzenete és célja az ország eredeti területi állapotának visszaállítása volt. Az akkori politikai helyzetből fakadóan ezt csak a náci birodalomhoz való közeledés biztosíthatta; a bécsi döntések tragikus következményeiről nem szükséges tovább beszélnünk.

A Patakért Egyesület képviselői úgy gondolják, hogy ez a mondat a 21. században vállalhatatlan. Függetlenül attól, hogyan látjuk az ország történeti eseményeit, a revizionizmus atavisztikus az Európai Unió keretén belül. Igen, még mindig vannak megoldatlan problémák a trianoni döntéssel kapcsolatban, ám ez nem területi, hanem kulturális, morális jellegű. Ezért is javasoltuk, hogy a felállítandó országzászló talapzatára József Attila A Dunánál című versének híres sorait írjuk, ami jobban kifejezi ezt a haladó gondolatot; a „rendezni végre közös dolgainkat” mondat megoldást nyújthat a határon túli magyarság és a szomszéd népek vitás kérdéseiben.

Ám kritikai gondolkodást oktató pedagógusként képtelen vagyok itt befejezni gondolatmenetemet. Sokat merengek azon, hogy nemzeti jelképeink túláradó használata, s esetlegesen ezt a tendenciát megkérdőjelezők között miért is dúl néha elkeseredett küzdelem. Indokként el tudom fogadni, hogy 40, szocialista jellegű év szigorú szilenciuma után visszaállítsuk nemzeti öntudatunkat. Ám ennek túlhangsúlyozottsága – szerény véleményem szerint – ugyanolyan kontraproduktív, mint a tagadás. Sajnos úgy tapasztalom, hogy ezek a jelzők pont azáltal veszítik el jelentésüket, hogy minden létező kifejezésbe beleerőltetjük őket. Talán ennél is komolyabban foglalkoztat a külső és belső ellentéte. Az, aki folyamatos kényszert érez meggyőződésének fitogtatására, talán csak bizonytalanságát próbálja elfedni. (Az önszuggeszció kifejezést le sem merem írni.) Nem feltétlenül az szereti igazán kedvesét, aki mindennap virágcsokrokat cipel haza.

Magyarságunk evidencia. Evidenciák állandó ismételgetése nem pótolhatja meggyőződésünket. Ha tényleg hiszek benne, mindegy mi vesz körül, hitem megingathatatlan marad, s nincs ehhez szükségem semmilyen attribútum támogatására. A nemzettudat építését belülről kell elkezdeni építeni. Sören Kierkegaad, dán filozófus szerint „nem mindegy, hogy a nyakadban vagy a válladon hordod a kereszted.”