• 10
    Shares

Szerző: Vigyikán Csaba

Közel 40 éve már, hogy önfeledt gyerekként rendszeresen utaztam nagyszüleimmel a jó öreg vasparipán. Félig kihajolva a „Kihajolni veszélyes” felirat felett nyeltem a füstöt, csak nagyanyám féltő nadrághúzogatásait leintő nagyapám cinkos pillantásaira fordultam meg. Ő ihatott a restiben. Lekésve a csatlakozást, kénytelen volt megismételni, igaz, ott már én is kaptam fagyit. Kétgombócosat, egy dal áráért. Emlékszem, sietnünk kellett, mert csak EGY óránk maradt a következő vonatig. Mindezt Mezőhegyes és Battonya világviszonylatában, egy olyan világban, ahol semmiről sem kérdezték a véleményem.

Most viszont rendszeresen elmondhatom rendkívüli fontossággal bíró ügyekben; a menetrend megváltoztatása nem bizonyult annak. Csak kósza hírek, bejegyzések alapján találgathat az ember, milyen kalandtúrának néz elébe decembertől, amikor is már csak átszállásokkal tarkított személyvonatok kötik össze Zemplént a fővárossal. Naponta két gyorsvonat marad a menetrendben; naponta csak kétszer juthatunk el a Budapestre átszállás és várakozás nélkül. Mindez a 21. században, amikor nem-szabad és kevésbé sikeres országokban Vettelt megszégyenítő sebességgel robognak a vonatok.

Előre szeretném bocsátani, hogy nem kívánok szakmai vitába bonyolódni menetrendekről, kihasználtságról, hisz egyrészt még nem rendelkezem megfelelő tudással és tényanyaggal a kérdést illetően. Sajnos, a tájékoztatás mindig utólagos hasonló esetekben. Másrészt tisztában vagyok azzal, hogy az argumentum-gyárnak sikerül mindent nermagyarázni; egyszerű utasként vagyok értetlen, mi állhat a járatok drasztikus csökkentésének a hátterében.

Még boldogult egyetemista koromban egy országgyűlési képviselővel utaztam egy kupéban. Akkor is és most is példaértékűnek tartom, ha egy döntéshozó megpróbál olyan körülmények között boldogulni, mint azok, akiknek életéről dönt. Másként nem is lehet szembesülni a problémákkal, amire megoldásokkal hivatott szolgálni. Politikusaink jobban tennék, ha dölyfös dízelek helyett tömegközlekedési eszközöket használnának, talán meg is értenék, mit is jelent e változás a nagyérdemű életében.

Ki nem emlékezne a Sárospatak újság öles címlapjaira az elmúlt évekből, ahol boldog-boldogtalan áradozott a Szerencs-Sátoraljaújhely szakasz villamosításáról! Hamarabb Budapestre érünk, mint ahogy elindulnánk! Zemplén végre bekapcsolódhat az ország közlekedési vérkeringésébe! Százezer turista érkezik városunkba! (Bocsánat, ez már megvalósult). Miért is költöttünk milliárdokat akkor egy lassan megszűnő szárnyvonalra? Ha ez sejthető volt, hogy a kormányzat előnyben részesíti a közúti közlekedést, nem lett volna több értelme a négysávos út projektjét támogatni? Vagy esetleg újabb turisztikai fejlesztés jegyében nálunk épül a világ legnagyobb játékvasútja? Minden szakmai portál arról cikkez, hogy a vasúthálózat nem technikai okok miatt gyérül.

Arról már leszoktattak, hogy kérjek, követeljek a döntéshozóktól. De profundis clamavi ad Te Domine. Adjátok vissza a gyorsvonataimat!