• 7
    Shares

Újra a Sárospataki Kulturális Stratégiáról.

A most, újból közlésre kerülő dokumentumot korábban eljuttattuk a Humán bizottság elnökének. Válasz nélkül maradt… A kérdés fontossága érdemtelenül marad a köz ingerküszöbe alatt Sárospatakon, de jól látható, hogy ez pontosan annak a folyamatnak az “eredménye”, amely jelenleg meghatározza a várost vezető erők erre irányuló igényeit, egyszersmind tevékenységét…

Észrevételek és javaslatok a korábbi „stratégia” 2020-as átalakítására

(okulva a 2014-es hibákból)

„Az emberi kultúra csak közösségi létben létezhet: A másokkal való érintkezésben, kommunikációkban, visszacsatolásokban bontakoznak ki és maradnak fenn a kulturális jelenségek. A kultúra és a kommunikáció egymástól elválaszthatatlan, a kommunikáció a kultúra hordozója, és továbbörökítője.”

Tisztázni kell a 2014-ben született stratégiai dokumentum fogalomhasználatában a „város”, az „önkormányzat” fogalmak közötti különbségeket, a „társadalmi szervezet” fogalmát. Továbbá tisztázni kell, milyen „kultúra” fogalmat alkalmaz a tervezet. Tisztázásra vár a „kultúra” és „közművelődés” fogalmak viszonya a szakmai anyagban. („A kultúra naponta megfigyelhető jelenségeit, látható jeleit, legyen szó művészetről, nyelvről, az erkölcs és etika határozzák meg.”)

Készüljön új tanulmány az új dokumentum elé annak érdekében, hogy lehessenek információink az előző stratégia hatékonyságáról, céljainak teljesüléséről. El kell készíteni a stratégiai partnerek tevékenységéről szóló elemzéseket is annak érdekében, hogy látható legyen a stratégiát támogató tevékenységük, esetleg újabb partnerek kiválasztásának szempontjai is felmerülhetnek.

A helyi közművelődési rendelet utólagos hatásvizsgálatot kérjük annak érdekében, hogy a kulturális stratégáival összefüggő elemei miként teljesültek, vagy szorulnak módosításra.

A „stratégiai célok” közül a dokumentum készítői kifelejtették a közművelődés előtt álló egyik legfontosabb feladatot, a közösségfejlesztést mint célt!

A helyzetelemzés bevezető része félrevezető megállapításokat tartalmaz a városi kulturális élet „kitörési pont”-ként történő felemlítésével. Nem értelmezhető egyrészt a honnan hová történő „kitörés” képe, sem annak esetleges okai, valamit az e mögött rejlő vélt szándékok kidolgozottsága sem látható.

A Sárospatak jellemzése fejezet több szempontból hiányos úgy a megállapítások számosságában, mint azok belső, itt kifejtett tartalmában. Vagy kerüljön ide egy tisztességes, vállalható rész, vagy ezt, így ahogy volt, hagyják ki az átdolgozott változatból, helyette kerüljön ide egy hiteles és elfogadott dokumentumra utalás!

A Kultúra Magyar Városa cím behatárolt időszakra szólt. Nem ildomos lépten-nyomon emlegetni. A címet a város 2008-ban kapta meg. „A bíráló bizottság elsősorban a városok eddig elért kulturális szintjét értékeli. Fontos szempontot jelentenek a kulturális aktivitás, a városfejlesztési tervek kulturális elemei, a kulturális beruházások, a kortárs művészet és kreatív ipar szerepe és teljesítményei, a város külső-belső kapcsolatai, a kulturális turisztikai helyzetkép (pl. fesztiválok, kulturális turisztikai programok), a turisztikai infrastruktúra állapota, a fenntartható fejlesztések és az esélyegyenlőség.”

 A város kulturális ellátása szempontjából fontos intézményeket, együttműködő partnereket és színtereket felsoroló részben bizonyára a nem kellően alapos felkészülés miatt több olyan intézmény, partner és színtér kimaradt, amelyek több éve jelen vannak Sárospatak kulturális életében. Nem derül ki, mi alapján történt a válogatás. Bizonyára kellő szakmai felkészültséggel, hozzáértéssel (amely ebben a pontban itt hiányt mutat) megmagyarázható, hogyan lettek kiválasztva az „alapellátás” intézményei, azaz fontos lenne tudni, hogyan értelmezik itt az anyag szerkesztői az „alapellátás” fogalmát és miért?

Az oktatási intézmények felsorolása is esetleges és hiányos volt.

A „városi kommunikáció” fogalmának a felsoroltakkal történő leképzése helytelen, pontatlan szóhasználat, vagy valós ismeretek hiányát mutatja. Ez nem „városi kommunikáció”. Ezek az önkormányzat által működtetett médiumok. Nem mindegy!!!

A Helyzetfelmérés eredményei fejezetben említett intézményvezetőkkel készített „személyes interjúk,” a civil szervezetek vezetőivel végzett „fókuszcsoportos beszélgetések” ténye alaposan megkérdőjelezhető. Amennyiben mégis megtörténtek az intézményvezetők néhányával, felmerül a szektorsemlegesség ellen ható diszkrimináció kérdése. Ugyanez a bizonytalanság van bennünk több működő civil szervezet vezetőjével beszélve (mindnek szerepel az alapító okiratában a kultúra, vagy a közművelődés mint tevékenység), hiszen egyikőjükkel sem történt beszélgetés a kérdésben. A vállalkozók képviselőivel eleve létre sem jött a dialógus, így az előkészítés, a módszertan hitelességnek és a megfogalmazottak legitimációjának kérdése joggal merül fel.

A Sárospatak hivatalos újságának nevezett médium említése kapcsán újra eltűnik a különbség a város mint fogalom és az önkormányzat mint fogalom között. Kíváncsian várjuk a megállapításokból leszűrendő következtetések által generált intézkedéseket. A megkérdezettek 6 %-a vallotta „hibátlannak” az újságot. A maradék 94 % pedig vagy javítana rajta, vagy nem is olvassa. Vajon helyes döntés volt-e a szebb időket látott Sárospatak újságot így újra indítani? Ugyanez vonatkozik a Hegyalja TV-re is!

A kérdőívezéshez megszólított 397 fő iskolai végzettség szerinti vizsgálata nem képezi le Sárospatak összlakossági arányait. Érzékelhető eltolódás mutatkozik a mintavételben, hiszen amíg a kisebb végzettséggel rendelkezők aránya leképezi a lakosságban elfoglalt valódi arányát, addig a diplomások aránya kétszeresen lett reprezentálva. Ez további kérdéseket vet fel egyrészt a vizsgálat szakszerűségét, másrészt szándékait illetően… A felmérés szerint a megkérdezettek 30 %-a napi rendszerességgel látogatja A Művelődés Házát, illetve 48,4 %-a pedig a színházi és/vagy pódiumelőadásokat. A mintavétel módszertana itt is döccen!

A rendezvényekkel kapcsolatos elvárások fejezetben nem kellőképpen alátámasztott a kiemelt szórakoztató rendezvényekre mutató konklúzió a „megkérdezettek közül a legtöbben” kategória említésével.

Újfent az előkészítő munka elnagyoltságát mutatja a „jó civil közösség” megfogalmazás, amely pontatlan itt, és nem pontosan értelmezhető minősítést mutathat.

A kulturális alapellátás körülményei fejezetben nem köszön vissza a tervezet korábbi pontja szerint „alapellátásban” résztvevő intézményekkel összefüggésben festett kép. Itt ellentmondás fedezhető fel az anyagban.

A tervezet megállapítja, hogy a jó kulturális és közösségi életnek mik a legfőbb tényezői. Nem megfelelő kérdésfeltétel eredményei nem lehetnek érvényes és helyes megállapítások. A vélhetően választható opciók közül a közösség kimaradt! Helytelen jelenség, de sajnos érvényes az egész tervezetre.

A diákok számára kiadott kérdőív eredményeinek értékelésében roppant érdekes és A Művelődés Háza és Könyvtára tevékenységét kritizáló korábbi felvetéseinkkel egybecsengő megállapítások láttak napvilágot, amikor a diákok között (egy iskolavárosban…) a negyedik helyen szerepel az intézmény mint a város kiemelten támogatott közművelődési, kulturális színtere. Itt is lesznek bizonyára megfogalmazható konklúziók a jövőre nézve! (Lettek?)

Ha a felmérés megállapítja, hogy a Vízikapu mennyire kiemelten kedvelt helyszín a fiatalok körében, valamint az szerkesztők is másutt kifejtik, hogy a közművelődési színterek között tisztázni kell a Vízikapu státuszát, miért nem jutnak el addig a pontig, hogy konkrétan bekerüljön a stratégiába, hogy a Vízikapu elsősorban fiataloknak szóló könnyűzenei koncertek elsődleges színhelye legyen? (Lásd HÍD 2002 Kulturális, Életmód és Természetvédő Alapítvány ifjúsági könnyűzenei kezdeményezései!)

Érthetetlen, hogy a dokumentum miért nem tér ki a Bodrog-partra a kulturális színterek között.

A Sárospataki Diáknapok kérdésének újra és újra történő felemlegetése arra utal, hogy az ezt tevők nem rendelkeznek kellő mélységű, átgondolt elképzelésekkel sem az egykori diáknapokat működtető erők, sem saját erejük tekintetében. Elmondhatjuk, hogy a gyerekeken és esetleg iskoláikon kívül semmilyen egykori „paraméter” nincs már jelen napjainkban. Ha komolyan gondolják a kérdést, ami meglehetősen gyenge realitásérzéket mutat, a jelen megemlítésnél hatékonyabb erejű felvetést igényel, amire nem látunk esélyt.

Az interjúk eredményei fejezetben zárt kérdésekből álló interjúkról tesz említést a tervezet, amelyeket „három különböző csoportban” terveztek megvalósítani. Azt állítják, „meghívót kapott a város valamennyi intézményvezetője, a civil szervezetek vezetői és a vállalkozók.” Bizonyítható, hogy az intézményvezetőkkel és civil vezetőkkel létrejött megbeszéléseken interjúzás nem volt, így nem értelmezhető az a megállapítás sem, amely azt álltja, hogy „A Sárospataki Diáknapok újragondolását valamennyi intézményvezető támogatta.”

Az a megállapítás, amely szerint az oktatási/nevelési intézmények részvétele a város kulturális életében „leginkább kétféle módon történik”, nem védhető megállapítás. Vagy azt nem értelmezik jól a kérdés felvetői, hogy mi valójában a város kulturális élete, vagy azt nem ismerik kellőképpen, milyen szellemi és nem szellemi terekben zajlik az intézményüktől teljesen függetlenül akár. Az a megközelítés, miszerint vagy részt vállalnak a város életében, vagy igénybe veszik a város intézményeinek szolgáltatásait – lenne a viszonyuk a sárospataki kultúrához, meglehetősen leegyszerűsített képet mutat a város kulturális szövetéről, amely persze így nem igaz! 

Szintén kevésbé értelmezhető az „intézmények együttes célkitűzése” –ként az elért eredmények támogatását megfogalmazó megállapítás. Ott ilyen nem hangzott el! Hacsak nem került sor egy olyan intézményvezetőkből szervezett összejövetelre, amelyen kizárólag önkormányzati intézmények vezetői voltak jelen.

A civil szervezetek képviselőivel felvett interjúk következtetései fejezet tartalmi elemei azon formai oknál fogva kifogásolhatóak, hogy a civil szervezetekkel történt egyeztetésen interjúzás nem volt. Beszélgetés igen, interjúzás nem. Hacsak a kettő nem ugyanaz a kutatás konkrét módszertanában!

Nem értelmezhető az a megállapítás, miszerint a civil szervezetek részt kívánnak venni bármiféle „kulturális ellátásban”. Kitérő és eltérő profilokról lehet itt szó. Az önkormányzat ellát, a civil szervezet legfeljebb szolgáltat. Akkor nevezhető szolgáltatása ellátásnak, ha közművelődési megállapodás keretében az önkormányzat saját feladatellátásnak adott részét átengedi a szervezetnek, vele láttatja el!

A világtalálkozót civil körökben – néhány kivételtől eltekintve – kudarcként értékelik Sárospatakon. A stratégiában jelenlegi módon történő megemlítését semmi sem indokolja akkor, amikor más, évtizedes múltú rendezvényeket szó nélkül hagynak.

A civilekkel lezajlott megbeszélésen neuralgikus pontként merült fel – nem a városi kommunikáció – hanem az önkormányzati kommunikáció kérdése, de nem csupán a honlap vonatkozásában, hanem mindegyik médium vonatkozásában!

Nem következtetésként hangzott el, amit az anyag annak állít a civil szervezetek önkormányzati segítése kapcsán, hanem alaphelyzetként értelmezendő szituációnak, különösen a kulturális intézményekben elképzelhető teremhasználat merült fel. Ez valóban stratégiai kérdés, amennyiben az önkormányzat számol a helyi emberek szervezetivel bármilyen vonatkozásban.

A dokumentumok vizsgálata fejezetben nem megalapozható az a megállapítás, miszerint a „fenntartó tervszerűen, … figyelemmel az aktualitásokra tárgyalt kulturális feladatellátást érintő kérdéseket.” Ezt legkevésbé támaszthatja alá, ha vesszük a fáradságot, és elolvassuk a jelenleg is hatályos helyi közművelődési rendeletet.

Ez a stratégia cinikus, mert szerzői tudják, hogy sem a sárospataki civil, sem a szakmai közvéleménynek nem áll majd módjában elvetni, vagy kieszközölni lényeges átalakítását. Komikus, mert nagyon sok helyen már csak a nevetés marad reakcióként az elvek és a gyakorlat fényévnyi távolságának érzékelésekor. De tragikus is, mert ebben az egész folyamatban a sárospataki közművelődés süllyed el.

Sárospatak város kulturális fejlesztése stratégiai céljainak alappilléreiről című fejezetben az önkormányzat törvényi kötelezettségein felül semmilyen plusz nem szerepel. Vonatkozik ez a saját intézményeinek fenntartására tett „vállalásra”, valamint arra a tevékenységre, amit a művelt Európában szubszidiaritásnak neveznek. Ráadásul olyat kíván „vállalni”, amit éppen a szubszidiaritás megvalósítása következtében a civileknek kellene elvégezniük.

Az önkormányzat „koordinációs tevékenysége” kifejezést – ismerve és tapasztalva hatalomgyakorló magatartásuk milyenségét – nem lehet másképp értelmeznünk, mint a civilekkel történő politikai legitimálás egyik oldalról hatalmi, másik oldalról szervilis rendszerének felfejlesztését.

Ahhoz, hogy „Sárospatak, mint történelmi, kulturális és közösségi érték egységes értelmezésben, képben jelenjen meg hazánk és a nemzetközi közvélemény előtt”, egy olyan városvezetésre van szükségünk, amely maga is képes mindezek megjelenítésére. Amely maga is bírja és ismeri ezeket az értékeket. Amíg bármilyen kirekesztés megélhet a városban, üres ideológiai lufi marad a fenti cél, és egyre távolodó cél marad, hogy ezzel valóban hozzájárulhat „a városban élő népességszám csökkenésének megállításához.” Ez további kibontásra váró felvetés. – Amennyiben van ma Sárospatakon olyan szakember, aki a felvetett összefüggésekből levezet például egy megvalósítható cselekvési programot, érdekes, új téma lehet.

Az átfogó célok érdekében kitűzött stratégiai célok (?!) között mosolyogva figyelhetjük meg, hogy az önkormányzat eleget kíván tenni törvényben foglalt kötelességének, azaz vállalja a „város lakosságának közművelődési, kulturális ellátását” és annak „folyamatos minőségi javítását, fejlesztését.”

Sárospatak tanulóifjúságáról is szót ejt a stratégia. Be kívánják őket vonni, illetve kreatív tevékenységüket, alkotóerejüket a város kulturális életének alakításába. E pontnál is kiderül, hogy a szerkesztőknek fogalmuk sincs a kultúra legfontosabb tulajdonságairól. Fogalmuk sincs arról, hogy nem ők vonják be a kultúrát teremtőket, hanem pont fordítva: kérhetik, hogy részük legyen a kultúra alakítóinak támogatásában, megismerésében, ezáltal a kultúrában. Ezt sajnos nem jól látják stratégiát tervező vezetőink: a kultúrát nem ők állítják elő, amely folyamatba be kívánják vonni a kultúra különböző szereplőit (diákokat, civileket stb.), hanem az említett szubszidiaritás elve mentén elémennek e folyamatoknak (ha képesek erre) és elősegítik a kultúra nyugodt önszerveződő életét. Egyéb feladataik a közművelődés területén értelmezhetőek.

Horizontális szempontok Sárospatak kulturális stratégiájában című elemnél is érdemes megállni egy pillanatra, különösen, amilyen semmitmondó szempontok alapján definiálták ezt a horizontalitást. Ezen elemek a stratégia megfogalmazói szerint az infrastruktúra, a gazdálkodási környezet és hatékony koordináció. Hogy mitől horizontális ez, mitől stratégiai elem ez a fejezet, nehéz kideríteni a megfogalmazók szűkszavúsága, vagy értelmező utalásai nélkül…

A Stratégiai célok fejezetből újfent megtudhatjuk, hogy az önkormányzatunk teljesíteni kívánja törvényi kötelezettségeit. Azt írják, olyan kulturális teret alakítanak majd ki, amely méltó Sárospatakhoz. Ez valódi stratégiai cél, hiszen a jelenlegi tevékenységük még nem méltó ehhez. Legjobb esetben alapja lehet a szilárd elhatározás egy újjáépítési folyamat megkezdésének azokon a romokon, amelyeken ma lépdelünk az egykori Sárospatak helyén álló, jelenlegi Sárospatakon kulturális és szellemi értelemben egyaránt.

Már a stratégia megfogalmazásakor elkezdődik egy bizonyos kirekesztés, amikor a kulturális alapellátáshoz vélhetően bekapcsolódó intézményeket zárt sorban nevesíti. Ha odailleszti pl. az „elsősorban” kifejezést, e zártságot már képes feloldani. Ha már 2014-2020 közötti időszakról van szó, nem zárhatja le a sort a jelenlegi ismereteivel és szándékaival. Ugyanakkor széles spektrumú lehetőségekről tesz említést a tervezet. Ez ellentmondás!

A Sárospatakon tanuló és élő ifjúságot be kívánják vonni a város kulturális életébe. Erről már tettünk említést, de érdemes újra taglalni, hogy a fiatalságnak megvan a maga kultúrája, amely része a város kultúrájának, akár be kívánják vonni a stratégiaállítók, akár nem. Az ehhez a kultúrához (a fiatalok kultúrája) való viszonyukat valahogy valóban ki kell alakítaniuk. Azonban meggyőződésünk, hogy ezt nem így kell megtenniük, mert ez így kulturálatlan!

Ugyanehhez a ponthoz illeszkedik a „pataki diákság” fogalmának tisztázása egy önkormányzati stratégiában. Ezt követheti a viszony tisztázása.

A diákélet régi fényéről beszélnek, illetve annak hiányáról. A problémák okaként a szervezeti változásokat említik hiányos ismereteik okán. Elvárható lehetne a dokumentumot megfogalmazóktól – ha már a diáksághoz nyúlnak –, hogy tudják, értsék, miért nem működnek „régi fényükben” a (diák)közösségek általában, és Sárospatakon.

Célként kívánják (számukra?) meghatározni a „diákhagyományok új típusú életre keltését”. Sőt be is kívánják azt vinni az iskolák közéletébe. Mintha revizionista (vagy milyen) törekvések lennének ezek, hogy a diákkultúra folyamatos születésének helyére – az iskolába – be kívánnak vinni valamilyen „új típusú” diákhagyományt. Az „új típusú diákhagyomány” éppen most születik az érintett helyeken. Inkább ezt a folyamatot kellene megismerni, és támogatni, nem „bevinni” oda valamit egy olyan önkormányzatnak, amelynek gyakorlatilag mára már nincs is iskolája…

Éppen ezen ok miatt tisztáznia kellene a stratégiának az önkormányzat és a városban működő iskolák viszonyát. Ameddig ez nem történik meg, és e mentén nem születnek konstruktív, megvalósítható tervek, le kell tenniük a diákságot érintő stratégiai céljaik megfogalmazásáról, ideértve a már említett Diáknapokat is!

A történelmi múlt és a település mindennapi életének összefüggéseit tárgyaló fejezetben arról tesz említést a dokumentum, hogy „Szükséges a felhalmozott és számba vett értékek kreatív újragondolása.” Ez valóban az egyik legsarkalatosabb pontja a leendő kulturális stratégiának, ha nem a legfontosabb, amit csak kigondolhatnak a döntéshozók.

A specifikus célok szinte mindegyike lehetne (és kellene lennie) civil tevékenységek körében megvalósuló tevékenység. – A helyi kultúra és hagyományok ápolása jegyében!

Az értékleltár elkészítése jó ötlet – még így 2014-ben is. Viszont az „értékek elismertetése” nem fog működni politikai propaganda eszközökkel, alacsony nézettségű Hegyalja TV-s agitprop műsorok, alig olvasott lapok és honlapok felhasználásával. Ennek más útjai voltak és vannak. Többnyire maga az érték határozza meg ezeket az utakat, akár akarják, akár nem…

A „Sárospatak brand” fejezetben az idegenforgalom és a (helyi) kultúra összefüggéseit keresi a tervezet. A sorok között olvasható egy átfogó idegenforgalmi stratégia hiányára utalás. Azt is olvashatjuk itt (csakis itt), hogy a városért szóló pozitív értéküzenet kialakítására és terjesztésére az elmúlt két évtized fejlesztései jó irányt szabtak. Azt is olvashatjuk itt, hogy mindezt e stratégia kereti között átgondoltabbá kívánják tenni. Konkrét nyomokat azonban erre nézve nem találtunk a stratégiában.

E célok megfogalmazása között szerepel egy megállapítás „Sárospatak mint a magyar kultúra fellegvára, értékek hordozója, a magyar identitás elengedhetetlen része üzenet kialakítása.” – Irreális, köldöknézegető mantra. A specifikus célok között megint az európai iskolaváros márkajegy kerül elő, mint fejlesztendő terület. Nincs ilyen márkajegy, tehát leginkább létrehozása lehetne cél. Nehéz elvonatkoztatni a jelen állapotok, viszonyok rendszerét, a (stabil) kilátástalanságot konzerváló városvezetői attitűdöt ismerve attól, hogy miként lehetne képes e jelenlegi pártos nómenklatúra kivívni az „nemzeti öntudatot, a minőséget és az európai értékrendet”, ideértve a „tokaj-hegyaljai világörökségi terület szellemi fővárosa” rangot is.

Az V. prioritás kategóriában tesznek említést a helyi művészet szerepéről azt hazudva, hogy „A művészet ugyanakkor kevéssé hangsúlyos szerepet vállalt a kulturális produktumok előállításában. A művészeti teljesítmények mind számosságában mind pedig minőségében hullámzó színvonalat mutatnak. Igaz ez a professzionális és az amatőr művészetre egyaránt.”

Nem tudni pontosan, mire gondolhattak itt a szöveg leírói. Összemosni mindent mindennel nem szakmai eljárás! Nem is csoda, ha dilettáns megállapítások láthattak itt napvilágot! Ismereteik hiányát csupán ismereteik rossz használatának bűne múlhatja felül. A helyi kultúra képződése, születése értelmezésében itt is külön kívánják választani az átgondolt művészettámogató tevékenységet és egy-egy személyiség kiemelkedő teljesítményét. Ez is szakmaiatlan meglátás. Leginkább a tervezetet megrendelők és az azt készítők ingerküszöbével és minden bizonnyal emlékezetével van gond – hogy az értékszemléletükről itt ne tegyünk külön említést. Ha valóban az lenne a helyzet, amit ők itt megállapítanak tévesen és hamisan, azt kellene feltételeznünk, hogy ezzel maguk is most szembesülhettek valamilyen előírt amnézia okán. Mert valamiért nem tesznek említést a bezárt galéria, a kitiltott műalkotás, az el nem ismert országos és nemzetközi hírű művészeti tevékenység által megjelenő helyzetről, amely kapcsán azzal kell ez alkalommal is szembesülniük, hogy a kultúra önjáró és független, és akkor is létezik, ha még a múltból is ki kívánják azt törölni jelen dolgozatukkal. Szóval a fel nem ismerés, felejtés, nem menti meg őket a tévedés következményeitől.

A tervezet „Néhány művészeti produkciót előállító műhely közvetett vagy közvetlen támogatása az alkotói tevékenységben” mondatában megint az átláthatatlanságra törekvés ölt testet. Milyen értékrend mentén lesz a sokból néhány? Teret hagyunk a mindenkori politikának? – Ez nem túl szalonképes.

Azt is jó lenne megtudni a stratégiai tervből, mit jelent az „ösztönzés”, mit a „támogatás” és az „esetenként biztosítás” fogalmak. Milyen eszközrendszert és módszertant neveznek meg egyiknél, és milyet a másiknál? Ez így politikai programbeszéd-szintű célmeghatározás és semmit sem jelent!

A „tudományos közeget”, szereplőket okolni azért, mert nem született eddig meg egy átfogó Sárospatak monográfia, nem szalonképes, és nem feledteti a mindenkori városvezetés felelősségét, különösen akkor, amikor tudott, hogy 2009-ben a nevezett tudományos közeg néhány képviselője megkereste a városvezetést a szóban forgó elképzeléssel, – sikertelenül. Azonban a specifikus célok között örömmel olvashatjuk, hogy e témák kialakítását – ha megkésve is -, de támogatni kívánja a stratégia.

Nem derül ki, miként értelmezik a dokumentum megalkotói a tudományos teljesítmények bemutatást együtt kezelni az amatőr művészeti produktumokkal.

A városi kommunikációról szóló fejezetben ismét a „város kommunikációjáról” tesznek említést tévesen.

A város (vagyis „urbanizált terület”) egy széles körben értelmezhető kifejezés, amely földrajzi értelemben egy régió területhasznosítására vonatkozik. Olyan hely, ami „meglehetősen nagy”, sűrűn lakott, és ipari, kereskedelmi és lakóövezetekkel jellemezhető.” (Wikipédia)

Ha tisztáztuk ezt, tegyük világossá végre a tételt, hogy a „város nem egyenlő önkormányzat” és fordítva is így igaz!

Amennyiben mégis a város kommunikációjáról kívánnak megállapításokat tenni, a történelemtudomány, szociológia, orvostudomány, a mérnöki tudományok (például várostervezés/urbanisztika) a közgazdaság-tudomány és a természettudományok stb. területéről is kellene ismereteket beszerezniük ahhoz, hogy a választott – egyébként érdekesnek mondható – vállalásukba belekezdhessenek. E nélkül maradhatnának végre az önkormányzat kommunikációja gondolatkörben. Ha megállapításaikat ebben a közegben hallgatjuk meg, értelmezni tudjuk terveiket, de megérteni nem.

Emberek között munkát végző értelmiségiek körében komoly kérdőjeleket állított az itt értelmezett céljaikat olvasva, hogy technikai kommunikációról beszélnek csupán, illetve a specifikus célok között a hagyományos kommunikációs eszközök tartalmi fejlesztéséről és elérhetőségének javításáról, a szervezeti háttér hatékony átalakításáról. Minden bizonnyal a tömegkommunikációra gondolhattak a tervezet szerzői. Ez része a kommunikációnak, de attól kevesebb.

A civil kulturális projektek befogadása fejezet olvasása közben fogalmazódik meg bennünk a kérdés: Miért nincs a városnak civil koncepciója? A kultúra és a helyi hatalom viszonyára vonatkozólag állapíthattunk meg téziseket az elmúlt évek megtörtént és nem megtörtént eseményeit ismerve. A civilség és a helyi hatalom viszonyára fentebb már olvashattak adalékokat. Tetten érhető e sajátos szemlélet a dokumentum civilekről szóló, ezen pontjában is: „Ugyanakkor jól látható, hogy tevékenységük koordinációja nem mindig felel meg a modern kor követelményeinek. Olykor-olykor munkájuk rovására megy.” Stratégiai célként fogalmazzák, miszerint „Munkájuk koordinációjának erősítése a hatékonyabb működés érdekében.” Nem világos, hogyan képzelik egy civil szervezet munkájának hatékonyságát a szóban forgó koordinációjukhoz rendeléssel hatékonyabbá tenni. Már esett szó a szubszidiaritásról („Régiesen: Olyan segítségről van szó, mely elősegíti a magánszemélyek kezdeményezőképességét a magasabb társadalmi szinten lévő szervezetekkel szemben, ill. annak segítségét az adott közjó eléréséhez. A politikában, szociológiában: Kisegítés, a hatalmi szintek közötti munkamegosztásról szól, a különféle kérdéseket a keletkezési szinten kell megoldani, a felsőbb hatalmi szint akkor lép közbe, ha azt az alsóbb szinten nem tudják megoldani.) Nem is kell másról beszélni itt. Ennek gyakorlását sajátítsák el végre, ne a civilek munkáját akarják „koordinálni”.

A horizontális szempontokról szóló fejezetben hiányos felsorolás kapott helyet a városi önkormányzaton kívül működő intézmények fenntartóinak sorában. Az egyházi és állami intézmények mellett elmulasztották felsorolni a magánfenntartású intézményeket. Bízunk benne, hogy nem szándékkal. –  Ettől még hiba!

A városban található közművelődési intézmények koordinációjának mélypontja az Újbástya Rendezvénycentrum már létező struktúrájának kizárólag fiskális szempontok miatt történt lerombolása volt. Most a képlet egyszerű lett, nem kell koordinálni semmit. Ez viszont nem eredmény, inkább a helyi kultúrairányítás összes szereplőjének kudarca, amely előrevetíti számunkra, hogy bizonyos helyzetekben miként reagálnak a nevezettek.

Az anyag szerkesztői látszatra sem törődtek a valóság és a megtervezett (tömegkommunikált) látszat ellenmondásaival, így konklúziót sem fogalmaztak meg a tervezet azon pontján, ahol az erőforrásokról tárgyalnak. Szó szerint azt írják – korábbi, hatékonyságra vonatkozó megjegyzéseiket elfelejtve, amelyek pl. arról szóltak, hogy a fiatalok között a 4. helyet foglalja el A Művelődés Háza és Könyvtára –, hogy „Sárospatak Város önkormányzata az állami finanszírozást jóval meghaladó mértékben támogatja a kulturális tevékenységet.” – Ez egy elhibázott kultúrpolitika elhibázott gazdasági mechanizmusa.

(Ajánlom figyelmükbe Szűcs István A szociális-kulturális ellátás népgazdasági tervezése című művét, amit 1953-ban adott ki a Tervgazdasági Könyvkiadó.)

A kulturális ellátás hivatalos mutatói:

Múzeumok (múzeumi intézmények) száma [db]
Állandó kiállítások száma [db]
Múzeumi látogatók száma [db]
A nyilvános könyvtárak száma [db]
A nyilvános könyvtárak egységeinek száma (leltári állomány) [db]
A nyilvános könyvtárakból kölcsönzött könyvtári egységek száma [db]
A nyilvános könyvtárak beiratkozott olvasóinak száma [db]
A települési könyvtárak szolgáltató helyeinek száma [db]
Mozitermek száma [db]
Mozi férőhelyek száma [db]
Mozielőadások száma [db]
Mozilátogatások száma [db]
Közművelődési intézmények száma [db]
Rendszeres művelődési foglalkozások száma [db]
Rendszeres művelődési formákban résztvevők száma [db]
Kulturális rendezvények száma [db]
Kulturális rendezvényeken részt vevők száma [db]
Alkotó művelődési közösségek száma [db]
Alkotó művelődési közösségek tagjainak száma [db]

Ha erről lennének adatai (ismeretei) a stratégiát elfogadóknak, lehetne látni talán, hogy a folyamatos minőségi javítás és fejlesztés mit jelenthet ebben a környezetben. Illetve, mit jelent a „minőségi kulturálódás” fogalma Sárospatakon? Mert a tervezetben ez nagyon szűken lett meghatározva (Színházi élet, zenei élet, kiállítások). Ez nem elég! Sőt veszélyesen kevés!

A stratégiai terv szöveges részének utolsó szakaszaiban szereplő felsorolások, tételezések hiányosak. Javaslom azokat pontosan azzal a társadalmi érzékenységgel és elkötelezett elhivatottsággal újragondolni, amelyet a tervezet korábbi fejezeteiben vizionálnak és célként fogalmaznak meg több helyen. Ha már itt használni tudják az elképzelt szemléletmódot, valamicske remény mutatkozhat arra, hogy a stratégia bizonyos részeit képesek lesznek megvalósítani. (Ebben a kérdésben ez sajnos nem így lett.)

Hiányzik a terv készítőjének, vagy készítőinek neve, pedig most, 2020-ban jó lenne az új tanulmány tanúságairól alkotott önkritikájukat valahol elolvasni!

Jelen stratégia (erről néhány „elszólás” is tanúskodik) nem más, mint A Művelődés Háza és Könyvtára túlélési stratégiája. Ez így nem városi méretű stratégiai ügy.

A kiemelkedő jelentőségű ún. nagyrendezvények kapcsán elfelejti megemlíteni a tervezet, hogy azok egytől egyig „importált” rendezvények.

A finanszírozást továbbra is a „fő intézményen” keresztül kívánja az esetek döntő többségében, generálisan megvalósítani a terv, amely továbbra sem kíván szakítani a feladatfinanszírozás kedvéért az intézményfinanszírozással, amelyről maga a tervezet bizonyítja be, hogy alacsony hatékonyságú. Itt sem érzékelhető olyan új, innovatív javaslat, mely elmozdulást jelentene a korábbi időszakhoz képest.

A tervezet (sokatmondóan) nem tér ki az akkor még működő Közművelődési Tanács tevékenységére, valójában nem tartja szükségesnek jogszabályban is megfogalmazott szerepét…

Botrányos, hogy a civilekkel lezajlott megbeszélésre (sem) kapott meghívót pl. az Újbástya Közéleti és Kulturális Egyesület, holott egyik kidolgozója volt a Közösségfejlesztő Közművelődési Koncepciónak is.

Nem látjuk a stratégiai tervezetben megjelenni a korábban megrendelt és elkészült városfejlesztési stratégiában napvilágot látott gondolatokat, pedig elvárható lenne ez, hiszen nem szerencsés minden egyes „stratégia” megfogalmazásakor a kályhától kezdeni, ráadásul más-más utakat bejárni Sárospatak lehetséges fejlődési útjainak latolgatása közben.

Ez a Stratégia fügefalevél, az a funkciója, hogy eltakarja mindazt, ami ma súlyos probléma a sárospataki közművelődési rendszerben, mindazt, amiben évtizedeket lép(t)ünk vissza az időben.

Csetneki József

Sárospatak, 2014. január 13., 2020. május 29. 

Itt említjük meg, de akármelyik kritikánkkal összefüggésben megtehetnénk: amikor ilyen bírálatokat írunk le, világosan látjuk, hogy a „vita” eredményeinek, a véleményeknek a feldolgozói azonnal túllépnek rajtuk, hiszen nem érthetnek egyet, nem is értenek egyet a bíráló kiindulópontjával, vagyis azzal, hogy a demokrácia Sárospatakon romjaiban hever. Nincs racionális talaja a diskurzusnak sem, a vita így csak egymás mellett való elbeszélés lehet. Ám ez is jellemzi a pataki helyzetet, amin a hatalom gyakorlóinak nagyon el kellene gondolkodniuk. A nézeteikkel szembeni vélemények kicsit is komolyan vétele a kialakult politikai kultúra (ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni) keretei között lehetetlen. Nem csak a módjai, a fórumai szűntek meg a vitáknak, hanem lassan elporladnak a racionális alapjai is, ha lenne bármilyen vita, akkor is csak két egymástól mérhetetlen távolságban lévő helyről kiabálnának át egymásnak a „vitatkozók”, persze egyáltalán nem hallva egymást. És ezt a helyzetet nem a jelenlegi kurzus törekvéseinek bírálói hozták létre. Elszomorító, hogy primitív hatalmi játszmák, ideológiai tételek írják felül kérlelhetetlen módon az általánosan elfogadott szakmai elveket.

Minden szakmai ismeretünk azt sugallja, hogy ez egy mélységesen kudarcra ítélt stratégia.

Sárospatak, 2014. január 13.

Néhány, a kulturális stratégia hatékonyságának mérésére és értékelésére alkalmas szempont – javaslat

A kulturális turizmus indikátorai

Output indikátorok

– a megszervezésre kerülő kulturális rendezvények/nagyrendezvények száma (db)

– múzeumok száma (db)

– kulturális és művészeti vállalkozások száma (db)

– kulturális szervezetek száma (db)

– kulturális szervezetekben foglalkoztatottak/önkéntesek száma (fő)

– helyi kulturális, környezeti, épített és szellemi örökséggel kapcsolatos értékeket látogatók száma (fő)

– a kulturális ipar aránya az iparűzési adóban (%)

– közösségi programok száma (db)

– közösségi terek száma (db)

– UNESCO Világörökségi címet elnyert helyszínek száma (db)

Eredmény indikátorok

– rendezvényekből származó bevételek alakulása (Ft)

– a rendezvényen résztvevők száma (fő)

– kulturális vállalkozások által generált pénzforgalom (Ft)

– rendezvényekből származó pénzforgalom emelkedése (Ft)

– helyreállított örökség-elem értéke (Ft)

– funkcióváltással megújított helyek száma (db)

– a turisztikai szezon idejének változása

– 1 turistára jutó turisztikai költés (Ft) és ennek változása (%)

Hatásindikátorok

– új munkahelyek létrejötte (db)

– pozitív image növekedése

– örökségértékek megóvása, fenntartható fejlesztése

– hagyományok fennmaradása

– a helyi lakosság társadalmi szerepvállalása (fő)

– lakosság életminőségének javulása (Ft/fő)

– a lakosság identitásának erősödése

– a régió GDP-jének növekedése (Ft)”