• 42
    Shares

Kell egy hely, kell egy barát, kell egy közösség

… azután kell egy ló. Ahol egy ló van, ott legtöbbször van több is. Sokan, sokszor leírták már a ló varázslatos közösségformáló tulajdonságát. Az esetek döntő részében érdekes módon ez a közösség a magyar lovas hagyományok egy (vagy több) korszaka felé fordul. Ebben leginkább a hely, a környezet lesz meghatározó. Ha Bodrog-köz, akkor honfoglalás kora. Ha Sárospatak, akkor Rákóczi és a kurucok kora jöhet szóba. Sárospatakon, a Szent Erzsébet kultusz feltámasztásán dolgozó történelmi társaság is bevonzotta a lovas hagyományőrzőket, de ne feledkezzük meg a botkői csata rekonstrukciójáról sem.

Bodrog-közt említettem az imént. Volt ott egy kisrozvágyi polgármester, bizonyos Petraskó Tamás, aki a honfoglalás 1100 éves évfordulójának tiszteletére lóháton megtette barátaival a honfoglalás hosszú útját a sztyeppéken keresztül, Vereckén át egész hazáig. Barátomnak tekintem. Azt, hogy egyáltalán ló került az életembe, hogy a meglévő, de azért folyton csiszolódó értékrendemben a lovas kultúrán keresztül megjelent a hagyományaink őrzésének e sajátos formája, alapvetően neki köszönhetem. Sok száz lóháton, közösen megtett kilométer van mögöttünk, és persze mindazok a beszélgetések, amelyekre ez idő alatt volt bőven lehetőségünk; a tüzek melletti merengések, további barátságok, egymásra találások. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már magam is aktív szereplője, részese lettem annak, amire annyira felnéztem korábban, amivel – gondolom – mindenki így van, aki találkozik korhű viseletben lovon ülő, fegyvereket oldalukon hordozó, szemmel láthatóan büszke férfiakkal. És ez így, nagyon erős kötelék lett, amit nehéz szavakba önteni.

Hosszabb lovas zarándoklatok alatt (Verecke-Budapest, Tiszabecs-Borsi, Sárospatak-Gömörszőlős) van ideje az embernek elmerengeni – magára kicsit kívülről visszanézve –, amikor megpróbálja önmagában megfogalmazhatóvá tenni, szóval megérteni, hogy mit is csinál éppen, miért teszi ezt, … mi is ez? Lovam előtt egy másik lovon éppen Petraskó Tamás lovagolt, mellette, mögötte napkori huszárok, botanikus, gazdálkodó, tanár, vasutas, gátőr, vállalkozó, aranyosi huszárok, görögkatolikus pap, jogász, biblia nyomtató. Így együtt. Fontosnak tartják mind a célt, amiért éppen együtt vannak, legyen az a kisrozvágyi egykori Berzseny múzeum faluban, Karoson, a honfoglaláskori temetőben, Borsiban, Rákóczi fejedelmünk szülőházánál, Sárospatakon, Derecskén a Verbunk fesztiválon, Vereckén, Budapesten, Bösztörön, Ópusztaszeren, Nyíregyházán, Napkoron, Tibolddarócon, vagy akár Varsóban.

Végigjárni, -zarándokolni a történelmi helyeket, azonosulni valami olyannal, ami az élőkkel volt jelen, az élőkkel múlt el, de csak úgy, mint az elmúló élők, akik a maradókban élnek tovább, itt van. Talán, ami a legjobban érthetővé teszi a hagyományőrzés lényegét számomra: az azonosulás vágya és szándéka. Több ez, mint játék és magának az azonosulásnak a rítusa ősidőkben gyökerezik, többféle, azonban lényegét tekintve azonos motívumokkal. És mivel idézésről (múlt idézésről) van itt szó, szakrális és tárgyiasult is egyben, hiszen az ősök szellemének keresése mellett a dolmány, a mente, a tegez, a tarsoly, a kengyel, a kantár, a nyereg (fanyereg), a szablya, a süveg nem csupán a külsőségek szolgálói, hanem az úton járás elengedhetetlen kísérői, talán épp úgy, mint a lovak, táltosok! Azonban mind közül az ember, az élő ember szándéka teszi mindezt valóban élővé, megélhetővé.

A fentebb részben taglalt együttállások mellett komoly elszánást is igényel, ha valakit hagyományőrzésre vezérel jósorsa. Nagyon kevés kivétellel egy-egy nemzet életéhez kötődő, történelmi jelentőségű személy, vagy időszak az, amely a hagyományőrzők látóterébe kerül, így az esetleges közös történeti útkereszteződések és párhuzamosságok nyújthatnak támpontokat egy-egy ország, nemzet hagyományőrzői tevékenységének összehasonlítására is. Ezek közül is a leginkább a katonai hagyományok adnak erre lehetőséget. 2020-ban második alkalommal kaptunk meghívást Varsóba, egy lengyel-magyar lovas katonai hagyományokat őrző rendezvényre, ahol ulánus lengyel barátaink ideillő tevékenységét figyelhettük meg. Első ránézésre (másodikra is) elmondhatjuk, hogy nagyon szervezettek, fegyelmezettek és láthatóan elkötelezettek és aktívak. Szintén láthatóan komoly támogatóik vannak, köztük is legnagyobb a lengyel állam. Biztos, mert fontos nekik is. Jó példa lehet ez nekünk is.

2004-ben vettem meg az akkor nem egészen öt éves Bolygó nevű lovamat. Nem túl rövid idő alatt „megtanultuk egymást”. Az első nagyobb kimozdulásunk Bodrogkeresztúrba vitt. Petraskó Tamásék jöttek haza Zágonból, egy lovas csapattal, eléjük mentünk. Nagyon elfáradtam. Angol nyeregben lovagoltam… Egy hétig tartott, hogy minden izmom külön-külön és együtt is tudott fájni. A Betyár Lovastanyán tartottak Tamásék élménybeszámolót. Kicsit irigyen hallgattam a poros ruhájú, szikár arcú lovasok élményeit Zágontól Sárospatakig.

Tamással és azóta nagyban megszaporodott számú közös barátainkkal több lovas zarándoklaton, hagyományőrző programon, rendezvényen vettünk részt. A korábban is soroltak közül néhányat hadd emeljek ki:

  • 2007-ben hoztuk létre, a Zempléni Lovas Egyesület égisze alatt, a kuruc lovas katonai hagyományokat megidéző bandériumot. Adományokból és saját erőből egy nagyobb számú viseletegyüttest tudtunk készíttetni csizmákkal mentékkel, dolmányokkal, süvegekkel, szablyákkal, sabrakokkal. Azóta szinte minden esztendőben részt veszünk Sárospatakon és Borsiban, II. Rákóczi Ferenc fejedelem születése napján megrendezett ünnepségeken. Kimondhatatlan örömünkre szolgál, hogy annyi év után felújításra került a fejedelem szülőháza. Bízunk benne, hogy méltóan fogja továbbra is képviselni a fejedelem szellemi örökségét.
  • A sárospataki Szent Erzsébet Történelmi Társaság pünkösdi meneteiben elhagyhatatlan elem lett a lovasok jelenléte, felvezetése. Várjuk, hogy a rendezvény újra tud induljon a jövőben. Nagyon sok munka volt, van a Szent Erzsébet Napok beindításában és sok éven keresztül történő működtetésében.
  • A nagyobb lovas zarándoklatok közül mindenképpen ki kell emelni a pozsonyi csata emlékére szerveződött Árpád zarándoklatot 2007-ben, amely Vereckéről indult és amelyben volt szerencsém Petraskó Tamással és út közben aztán még sokakkal együtt lovagolni Budapestig, a Hősök terére, ahová az akkori városvezetés lovakkal ugyan nem engedett be bennünket, viszont civil segítők megtekintették hagyományőrző szablyáinkat, nyilainkat és személyi okmányainkat.

Meghatározó élmény volt két hétig, barátaim társaságában a lovammal együtt kelni, feküdni, napi 30-50 kilométert megtenni. Alkalmas volt ez a két hét, hogy utunk során minden emlékhelyet felkeressünk, bevonulhassunk a bennünket váró, ránk kíváncsi helyiek közé, kibonthassuk a trikolort és az árpád sávos zászlót, aztán este a tűznél szót ejtsünk arról, miért is indultunk mi el. Mindenhol kicsit ugyanúgy, mindenhol kicsit másképp.

  • 2008-ban volt Bösztörpusztán a Magyarok Országos Gyűlése, amit az akkor szárnyait bontó Magyarok Szövetsége szervezett. 150, különböző kort és kultúrát megidéző lovas hagyományőrzővel lovagoltunk együtt a lemenő napban dobra és koboz szóra. Felemelő érzés volt a több száz „talpas” hagyományőrzővel és a több ezer érdeklődővel együtt lenni, együtt megélni jól látható, közösségünket. Ott olvastam először ezt a mondatot zászlókon, pólókon, hogy „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség.”
  • 2009-ben Ópusztaszeren voltunk a Nyeregszemlén. Itt közel 400 lovassal, lovas hagyományőrzővel találkoztunk, mozogtunk együtt 3 napig. Tisztán érzékelhető volt, hogy laza, de nagyon jól meghatározható közösséget alkotnak a honfoglaló, többféle huszár, kuruc lovasok és az amerikai western kort megélők egymás mellett. Érdemes elmondani, hogy az ok, amiért ez a több száz ember eljött az ország közepére, mindenki előtt nyilvánvaló volt, minden arról szólt, de szinte senki nem mondta ki tömören, definíciószerűen, csak hagytuk, hogy ott legyen köztünk, hogy benne legyünk mind.
  • 2010-ben szerveztük meg először a Sárospataki Lovas Hagyományőrző Napokat és Magyarok Vásásárát a Berekben, amire nagyon sokan fogadták el a meghívásunkat. A lovaink mellett, sátrakban, jurtákban laktunk. Lovas és harci bemutatók, íjászbemutató, színpadi programok, vásár várták az érdeklődőket. Nagyon sokat segítette a program létrejöttét az akkor még létező Újbástya Rendezvénycentrum és Zempléni Lovas Egyesület is.
  • Több filmes produkcióban, könyvben, kiadványban szerepeltünk hagyományőrzőként. Viseletünket több, a kort feldolgozó múzeumi szakember is megdicsérte, nem csoda, hogy hiteles és tetszetős viseletben megjelenni képes csapat több meghívást is kap. Jelenleg egy, a varsói rendezvényeken megismert lengyel forgatócsoporttal készülünk közös munkára. (könyv: Nyeregben és bakon, Korábbi film:

Terjedelmi okok miatt nincs itt mód olyan részletek felé elkalandozni, hogy a magyar hagyományőrzés milyen szűkebb és tágabb társadalmi, akár politikai környezetben, közegben működik ma. Tény, hogy sokan csak a szemük sarkából merik figyelni, ha egy-egy árpád sávos zászló megjelenik, sokan a hagyományőrzőkre saját (politikai)értékrendjüket vetítik, mások próbálják kisajátítani maguknak nem csak a hagyományőrzőket, hanem a magukat hagyományokat is, pedig azok a szülőföldhöz kötődnek, … kötnek.

Annál békésebb, megnyugtatóbb és szebb élethelyzetet csak megálmodni tudnánk magunknak, amikor egy nép a maga békéjében önmaga sorsát, történetét (meg)ismeri, megéli, érti és abból rajzolja jelenét, így a jövőjét is. Európa néhány országában járva – gondolom, ezzel mások is így vannak -, azt láttam – ahogy a lengyel ulánusok esetében is, hogy jót tesz a hagyományőrzők jelenléte, mert elkezdik az emberek magukat jobban otthon érezni. Ez pedig nem rossz cél. És az sem rossz, ha ez ösztönös, de az kifejezetten jó, ha tudatos.

A lovas hagyományőrzésnek is – ahogy mindennek – vannak hétköznapjai és vannak ünnepnapjai. Nemzeti ünnepeinken gyakran láthatók a díszes öltözetben megjelenő huszárok, kurucok, a különböző rendezvények, huszártalálkozók jellegzetes alakjai. Régen egy-egy földesúr, település állított ki bandériumokat, ezeket megkülönböztetésül különféle, a csatatéren is jól megkülönböztethető öltözettel, jelzésekkel, felszereléssel látták el. Érthető harcászati okokból persze.

Sárospatakon II. Rákóczi Ferenc kuruc hagyományainak felhasználásával jött létre 2007-ben a mi lovas bandériumunk, amely azóta már csak nyomaiban létezik mindenféle okok miatt. Ha a hagyományőrzés nemzeti identitásunkat erősíti, bizonyára igaz lehet ez egy-egy település léptékére is, azaz, hogy egy-egy város, falu büszkesége lehet(ne) a bandérium. Ez bizonyára indukálna néhány településvezetést annak támogatására, integrálására. Ebben komoly lehetőségek állnak még a magyar települések, városok, falvak előtt. Ez a „szerves” mecanatúra pedig jót tenne az egyébként igencsak pénzigényes hagyományőrzésnek. Ebben nagyon-nagyon sok lehetőség rejlik a kölcsönösség mentén természetesen!

Az ünnepnapokról az imént szóltunk. Nézzük a hétköznapokat idő/pénz tengelyen, minden konkrétum nélkül!

  1. Tarts lovat! (Te magad, vagy bérben.)
  2. Szerszámozd fel! (nyereg, kantár, zabla, izzasztó, heveder, kengyel+szíj)
  3. Ha kell, szállítsd a rendezvény helyszínére! (te magad, vagy bérelj lószállítót)
  4. Szerezd be magadnak és lovadnak a korhű felszerelést (egy huszár viselethez):

• mente, dolmány, csizma, sarkantyú, kesztyű, kartus, csákó, csákórózsa, tollforgó, köpenycsomag, sabrak, tarsoly, nyeregbunda, pisztoly, szablya.

De milyen szép is az, amikor 8, 10, 50 gyönyörű, pompás viseletében megjelenő kurucot nézve, lovaik dübögését, a fegyvereik és a lószerszámok csilingelését hallgatva, megérezve a lovak illatát megsejtünk valamennyit abból, amit ők éreznek, és abból, amit azok érzethettek, akiket megjelenítenek a hagyományőrzők itt, most. Ne hunyjuk be a szemünket, de állítsuk meg az időt ezekre a pillanatokra magunkban, mert ezt most, ekkor és itt, mind együtt, közösen éljük meg. És mi mindent még ennek okán?!

Csetneki József

képzőművész, tanár