Volt egyszer egy Sárospataki Közművelődési Tanács

A görög a városállamok közélete a közvetlen részvételre a szabad polgárok folyamatos diskurzusára épült.

Napjainkban az a kérdés merül fel mind gyakrabban, milyen módon él a képviselő a rá átruházott joggal, képes-e ellenőrizni és befolyásolni az eredeti megbízó, az állampolgár, illetve a közösség a képviselőjét a választási ciklusban, a megbízási időszakban?

Az is egyre gyakrabban felmerül, milyen széles azoknak a kérdéseknek a köre, amelyekben mindenképpen közvetve, tehát képviselettel kell/lehet ellátni a közügyek gyakorlását, s melyek azok a kérdések, amelyekben a polgároknak, s azok közösségeinek közvetlenül önmagánál kell tartani ezt a  kompetenciát?

A civil társadalmunk eddig nem volt elég erős, hogy kiépítse a demokratikus ellenőrzési mechanizmusokat, a hatalmi „elit” pedig elsősorban a formális demokrácia kialakításával van elfoglalva, nincs érdekükben a társadalmi intézmények valós demokratizálódása. Igaz ez Sárospatakra is. Maradunk is helyben megállapításainkkal.

Mindenkinek joga és dolga, hogy oldja meg a saját (vagy közössége) problémáit. Ha önmagában nem tudja, a magasabb szintnek kötelessége segíteni: a különféle döntéseknek lehetőleg azokon a szinteken kell megszületniük, ahol a problémák megjelennek; a helyben meghozható döntéseket kivenni az érintettek kezéből és magasabb szintre „felnyomni”: „jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása”. A Közművelődési Tanács e fenti elveket elfogadva kezdte meg munkáját 2010-ben.

Az együttműködés a helyi önkormányzat és a civilek bármilyen legitim és legális szerveződései között a helyi társadalom helyes működésének fundamentuma. A közösségi részvétel esélyének legcsekélyebb szintű elvétele, jogának megtagadása, megkérdőjelezése nem csupán az illendőség tekintetében hibás, de komoly – esetenként tartós – társadalmi károkat hordoz.

Az eddigi szerepek és lépések kockázatmentesebbek, kényelmesebbek voltak, de csak a döntéshozók számára. Ha tovább mennének, ha közelebb eresztenék magukhoz a helyi polgárokat, akkor bizonytalanabbá, kiszámíthatatlanabbá válnának az eddig standardizált viszonyok, viszonyaik. Ebben „konzervatívok”.

Mindenkinek joga és dolga, hogy oldja meg a saját (vagy közössége) problémáit. Ha önmagában nem tudja, a magasabb szintnek kötelessége segíteni – szubszidiálni – őt ebben. A szubszidiaritás elve: „az a kívánalom, hogy a döntéseket, határozatokat, jogi normákat a lehető legalacsonyabb szinten hozzák meg, annak érdekében, hogy a hatalom minél közelebb maradjon azokhoz, akik felett a hatalmat gyakorolja”. Másképpen fogalmazva, a különféle döntéseknek lehetőleg azokon a szinteken kell megszületniük – ez már a részvétel kereteit meghatározhatja -, ahol a problémák megjelennek; a helyben meghozható döntéseket kivenni az érintettek kezéből és magasabb szintre „felnyomni”: „jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása”. Jól láthatjuk tehát, hogy a szubszidiaritás nem a decentralizációt jelenti, hanem annak elvét, hogy milyen esetben engedhető meg a centralizáció.

A közösségi részvétel esélyének elvétele, jogának megtagadása, megkérdőjelezése nem csupán az illendőség tekintetében hibás, de komoly – esetenként tartós – társadalmi károkat hordoz.

patakinfo