Hideg fejjel április 8-ról - „A magyarországi rendszerváltás tündöklése és bukása…”

Szerző: 
patakinfo

Eltelt néhány nap és kicsit lehiggadva kerülnek ezek a sorok megírásra. Belső kényszer, elsősorban, hogy megosszam a gondolataimat, mert napjaink történéseinek messzebbre nyúlnak a gyökerei. Úgy gondolom, mind az, ami mostanában és az azt megelőző időszakban történt egyfajta látlelet az ország mentális, morális állapotáról is. Nem véletlen, hogy az alcímben visszautaltam a rendszerváltásra, hiszen - gondolom, nem csak én látom így - most értünk el odáig, hogy a korábbi elszalasztott lehetőségekkel nem élve, mindössze egy látszatdemokráciára futotta az eltelt közel három évtized alatt.

A 90-es évek fordulata nem tükrözte az egész ország akaratát, messze alatta volt a társadalmi támogatottsága annak, amely szükséges lett volna egy valódi rendszerváltás véghez viteléhez. Egy szellemi önállóságától évtizedekig megfosztott országban csak egy számarányát tekintve szűk kör jutott el arra a felismerésre, hogy most (1989-1990-et írunk) itt a történelmi lehetőség és tenni kell azért, hogy az ország jövőjét új alapokra helyezve, kiépítve a valódi demokratikus rendszert, egy szabad országot teremtsünk meg magunknak.

A gondolatokat tett követte, létrejött a „Kerekasztal”, mely arra hívatott, hogy előkészítse a békés rendszerváltást. Sajnálatos módon, már az első percektől érezhető volt a tárgyaláson résztvevők között a gyanakvás és ez annak kimenetelére is rányomta a bélyegét. Ugyan megszületett a megállapodás, de annak aláírását – ígéretét megszegve – az SZDSZ megtagadta. A mai napig nem ismerhette meg a nyilvánosság az ott zajló eseményeket részleteiben. Az első szabad választás - 1990 tavaszán - már bizonyította, hogy a társadalom kisebbik része támogatta azokat a mélyre ható változásokat, melyek elengedhetetlenek lettek volna egy valódi, mélyre ható rendszerváltásnak. Ezt csak megerősítette, hogy 1994-ben a korábbi pártállam egyik prominense alakíthatott kormányt (Horn Gyula), melynek tagja lett az a magát rendszerváltónak tartó SZDSZ is, akik korábban „feszítsd meg őt” kiabáltak a kommunistákra. Mindeközben a „vidéki Magyarország” a lehetőségek mentén tette a dolgát és életben tartotta az országot. Közben átélte vagy inkább túlélte, hogy feje felől vagy éppen a lába alól kiprivatizálták és sok esetben ellopták a „nép vagyonát”, tegyük hozzá, hogy törvényi segítséggel. Így könnyen került külföldi tőkések, hazai ügyeskedők - volt gyárigazgatók, KISZ és MSZMP funkcionáriusok, TSZ elnökök – kezébe - jelképes összegért - jóval a piaci ár alatt jutottak hozzá, a külföldiek elsősorban a piacokhoz. Az utcára került nincstelenek sorsával különösebben nem törődtek, illetve letudták a korai nyugdíjazás és munkanélküli segély lehetőségével. A parlament padsoraiban ülő „népképviselők” jó része elfelejtette, hogy őket azért választották meg, hogy a nép javát szolgálják.

A 90-es évek közepétől egyre jobban erősödni kezdtek azok a hangok, melyek a későbbi megosztottság irányába vezettek, és létrejöttek az „árkok”, melyek mind a mai napig mérgezik az országgyűlésben folyó munkát. A rendszerváltás idején megfogalmazódott igény - egy erős polgári társadalom felépítése - folyamatosan távolodott. Az elmúlt 28 év történetének számos nyitott kérdésére nem sikerült megnyugtató választ találni. Felemásra sikeredett az Európai Uniós csatlakozásunk is – bár a többi volt szocialista államnak szintén –, mely tőlünk függetlenül is tartós válsághelyzetben, különösen a 2015-ös nagyarányú menekült, illetve migránsok okozta helyzet miatt.

A mai napig nincs megnyugtatóan lezárva az ügynök kérdés, melynél úgy tűnik a ”kihalásra” játszanak rá a politika szereplői. Arra sem kaptunk magyarázatot az elmúlt évek során, hogy milyen okai vannak a nagy ellátó rendszerek átalakításának. Miért nem tartotta fontosnak a mindenkori hatalom, hogy egy normális társadalmi párbeszéd jöjjön létre, hiszen az lehetett volna-lehetne ma is – az a fórum, ahol háttérbe szorítva a napi pártpolitikai érdekeket, a társadalmat valójában nyomasztó problémákra lehetne közösen megtalálni a megoldásokat, esetenként kompromisszumok árán is. És folytathatnám a sort…

Helyette mit tettek? Egy olyan politikai légkört teremtettek az elmúlt évtizedek során, amely alapjaiban gyengítette a társadalom helyzetét. Folyamatosan hallgattuk „az elmúlt nyolc évezést” a 2002-2010 évekre, majd a 2010 utáni időszakra is. A parlamenti munkára sokszor volt jellemző, hogy ott nem átgondolt, társadalomépítő törvényalkotás folyt, ahogy az egy parlamenti demokráciában illendő, hanem személyeskedésbe torkolló pártcsatározások folytak a 2018-as választásokig. Közben, mintegy másfél évtized alatt – 2004 után már uniós tagok voltunk - több százezer munkaképes polgártársunk mozdult a jobb élet reményében Nyugat-Európa irányába. Ők ezzel nyilván értésére adták a honi politika irányítóinak, hogy nincsenek rendben a dolgok „kis hazánkban” és mielőbb tenni kéne a jobbítás érdekében.

Az elmúlt választások – 1990 óta – jó példái annak, hogy a viszonylag könnyen megszerzett demokráciával nem tudunk felelősen sáfárkodni. Egyre lejjebb süllyedt a bizalmi index a társadalom különböző szegmenseiben, mely napjainkban már közelebb áll a zéróhoz, mint bármikor. Közel 30 esztendő – úgy tűnik – nem volt elegendő ahhoz, hogy fokozatosan felépítsünk egy polgári társadalmat, ahol a múlt értékeit nem megtagadva, de a XXI. század elvárásainak is megfelelve, élhető körülményeket hozzunk létre. Ez mindannyiunk felelőssége – erős szóval kifejezve, bűne – melyet a felnövekvő fiatal nemzedék jogosan vet a szemünkre. Ma is a szemem előtt van, hogy 1989-90 táján egy olyan Magyarországot álmodtunk meg- akkori negyvenesek - ahol mindenki – vallás- és pártszimpátiájától függetlenül - emelt fővel járhat, megelégedéssel nyugtázva, lám ezt is megcsináltuk.

Sajnos több, mint 10 éve, hogy ezek az álmok egyre inkább távolodni kezdtek és 2018-ban ez még inkább igy néz ki. Az általam nagyra becsült és tisztelt Hankiss Elemér szociológus, filozófus, értékkutató mozgalma a „Találjuk ki Magyarországot!” egy jó kezdeményezés volt, mely alkalmas lett volna számos társadalmi probléma kibeszélésére, a közös út keresésére. Az ott elhangzott felvetésekre, javaslatokra notabene az aktuális hatalom is felfigyelhetett volna és alkalmazván döntéseiben jó irányba vihette volna a problémák megoldását. Igaz, ez egy civil kezdeményezés volt, s mint érzékelhettük a civil mozgalmak inkább voltak ellenfelei a mindenkori hatalomnak – eltérő erősséggel. Napjainkban kudarcként éljük meg, hogy a parlamenti demokrácia működésképtelen, de vajon mi lehet ennek az oka?

Egy évek óta gyengélkedő, erőtlen ellenzék nem volt méltó ellenfél a hatalom számára-sokszor ellenségként tekintettek rá – amit a kormányzó pártok ki is használtak, éltek vele, sőt esetenként vissza is éltek a lehetőséggel. A sokszor hangoztatott fékek és ellensúlyok fokozatos leépülése is ennek tudható be. A kormánykoalíció erőskezű kormányzásba kezdett 2010-ben és ez csak fokozódott a 2015-ös világméretű népvándorlást követően, hiszen a menekültek sokasága mellett, a jobb életre vágyók gazdasági migrációja is beindult, jó részük illegálisan akarta és akarja elérni célját, felrúgva minden törvényes szabályozást. Az ellenzék és a kormányoldal közös felelőssége lett volna, hogy ennek kivédése érdekében kompromisszumos megoldást keressenek. Ez nem történt meg, helyette kemény szócsaták zajlottak a parlamentben, belpolitikai konfliktusokat is előidézve. A folyamatos egymásra mutogatás itthon és az Európai Parlamentben tovább mélyítette a meglévő ellentéteket. Ehhez társult a túlfűtött „Sorosozás”, mely végül is nem kis részben hatással volt a választási eredményekre is. Számos olyan téma is a közbeszéd tárgya lett - korrupció, egyes kormányzati tisztségviselők indokolatlan meggazdagodása, klientúra kiépítése – amely az írott és elektronikus sajtón keresztül megismerhető volt (majdnem mindenki számára). Hogy mindezeknek milyen valóságtartalma van és miért nem történtek lépések ezek feltárására, ma még homály fedi. Mi tett ez alatt a kormányváltásra készülő megosztott bal és jobb oldali ellenzék? - Ma már úgy tűnik a csodára várt. Rábízta döntést a választókra, ők maguk pedig egymást gyengítették. Nem készültek komolyan arra, hogy a vidéken élőket is bevonják elképzeléseikbe (kormányváltás) az utolsó hetekben vették nyakukba az országot és meglepődtek, hogy április 8-án nem rájuk voksoltak elsöprő fölényben.

Az eredmény még nem jogerős - amikor ezeket a sorokat írom - de azt már látni lehet, hogy ezzel ismét segítették a kormányoldalnak a hatalomban maradni. Egy héttel a választás után folyik a bűnbak keresés, egymásra mutogatás, egy-egy, vagy esetenként több lemondás is a vereséget szenvedett ellenzéki táborban.

Közben az ifjú nemzedék civil ellenállást hirdetett meg - volt MSZP-s fiatalember segédlettével - az utcára hívta az elégetedlenkedőket „Mi vagyunk a többség!„ jelszóval. A vereség miatt még kábulatban lévő ellenzéki pártok kapva-kaptak a lehetőségen és csatlakozásra hívták saját szimpatizánsaikat. A meghirdetett civil ellenállás – mely úgy néz ki egyelőre folytatódik - végre elindíthat egyfajta tisztulási folyamatot a regnáló hatalom későbbi legyőzéséhez vezető úton. Ehhez azonban az ellenzéki oldalon is kell majd lennie egy olyan karizmatikus személynek-személyeknek, aki, vagy akik képesek lesznek képviselni azokat a jogos követeléseket, melyek megfogalmazásra kerülnek és tiszta lappal, valódi társadalmi támogatottsággal tudja felvenni a küzdelmet a hatalom megszerzéséért. Önmagában a tüntetés vagy annak sorozata tüneti kezelés lehet, de nem oldja meg magát a problémát. A magyar társadalom jó része óhajtja a változásokat, de nem látott és ma sem lát olyan erőt és személyeket az ellenzéki oldalon, akikre nyugodtan rá merné, merte volna bízni a jövőjét, nem féltve a jelenlegi egzisztenciáját.

Miért alakult ez így? - tehetjük fel a kérdést jogosan. A megnyugtató válaszokat, majd a későbbi időszakban kaphatjuk meg erre és sok más furcsaságra, ami a rendszerváltás kapcsán megtörtént. Ebben a folyamatban nem kis szerepet játszott a honi sajtó is, sokszor magát érdemtelenül negyedik hatalmi ágnak képzelve. Szerepük enyhén szólva is ellentmondásos volt és ma is az, gondoljunk vissza rendszerváltás időszakára és az azt követő évek sajtó körüli eseményekre.

Gyakran úgy tűnt és ez a helyzet napjainkban is, mintha a „királycsinálás” lenne a feladata és e szerint cselekedett-cselekszik ma is, a kormánnyal szimpatizáló és vele ellenszenves oldal egyaránt. Miközben alapvető sajtóetikai elvárás a pártatlan, objektív tájékoztatása a média fogyasztóinak (olvasóknak, rádióhallgatóknak, tv nézőknek). Az elmúlt évek történetének része volt – többször is - egyfajta média háború, mely a rádió, tévé és írott sajtó területén zajlott - nem kis politikai hátszéllel. Bármi is lesz a végső eredménye a választásnak – vagy az esetleges újra választásnak, és a megalakuló új kormánnyal szembeni tüntetés sorozatnak - ha azzá válik - érdemes mindenkinek önvizsgálatot tartania. Elsősorban a hatalmon lévőknek, de ugyanilyen fontos az ellenzéki oldal összes szereplőjének. Vajon megtett-e mindent azért – kormányon, ellenzékben, magánemberként -, hogy a magyar rendszerváltás sikeres legyen és lehetőség szerint mindenki számára egy jobb életet teremtsen?

A történelemben számos példa van arra, hogy 30 évenként szükségszerű a megújulás. Nálunk lassan itt az ideje, hogy egy új nemzedék lépjen a színre és nem megtagadva elődei által létrehozott értékeket - sőt azok figyelembe vételével – új alapokra helyezve indítsa el egy valódi polgári társadalom felépítését, minél szélesebb körben bevonva a különböző civil mozgalmakat. Végezetül zárásként egy Széchényi idézetet ajánlok mindnyájunk figyelmébe: „Az ország java nem egyesek, s néhány magányosok hasznán, hanem az egész virágzásán alapulhat.”

 

https://www.youtube.com/watch?v=nxhqWEbfBeI&feature=share